A népszerű oktatás területén a gyakorló szakemberek körében gyakran felmerül a “generatív témák” kérdése, és az olyan témáké, amelyek egy tanuló közösség definíciós kísérleteiből és a probléma megértéséhez fűződő hús-vér tapasztalataikból indulnak ki.  Idén a Civil Kollégium kunbábonyi központjában megtartott Citizen Participation University (CPU) (Állampolgári Részvétel Egyeteme)-re 16 különböző országból összesen mintegy 60 résztvevő jött össze, hogy egy héten keresztül intenzív tréningeken, beszélgetéseken és kapcsolatépítésben vegyen részt.

A több mint húsz workshopvezető, előadó, és facilitátor segítségével a klímaváltozás nagy és félelmetes témáját jártuk körbe. A programok során számtalan kérdést, témát, ötletet érintettünk, ám ezek közül is kiemelkedik néhány.

20160705_091349

Egy jelentéssel teli élet

 

Az egy hetes esemény Vercseg Ilona köszöntője nyitotta meg. Ilona saját közösségfejlesztői munkájának történetét taglalta, mely a ’80-as évek Magyarországán vette kezdetét. Ez a munka vezette el őt és a férjét Varga A. Tamást egy vidéki településre, Kunbábonyba, ahol megalapították a Civil Kollégiumot.  Mindezek előtt azonban már volt egy fontos kérdés, amit maguknak és a kollégáiknak is feltettek: “Mit tehetünk azért, hogy az emberek élete jelentéssel teli legyen?”

 

Ez egy megtévesztően egyszerű kérdés. De a jelentéssel teli élet Magyarországon, vagy általában Közép-és Kelet Európában abban az időszakban nem volt annyira magától értetődő. Amikor az ezzel kapcsolatos kérdéseket és célokat fogalmazták meg, még nem sejthették, hogy az önrendelkezéssel kapcsolatos mind intenzívebbé váló hullámok alapjaiban változtatják meg a kontinens életét a ’80-as évek végére. Ők csak a szükségletet látták, és megpróbálták a legtöbbet megtenni azért, hogy az emberek a közösségeikben máltósággal teli életet élhessenek.

Ilona korai válasza a felismert szükségletre ugyancsak megtévesztően egyszerű volt.  Elkészítettek egy évkönyvet, amelybe minden közösségi tag beírhatta az általa birtokolt képességeket. Aztán összekötötték a “tanárokat” a “diákokkal”, vagyis az adott tudás birtokában lévő embereket azokkal, akik tanulni szerettek volna.

Korunk internet által vezérelt kapcsolatainak világában egy ilyen erőteljes, ugyanakkor csak nagyon finoman felforgató tevékenység aligha keltene nagy feltűnést.

Ők az akkor elérhető technika felhasználásával valódi próbálkozást tettek arra, hogy elősegítsék a szomszédok közötti kapcsolatfelvételt, így kerekedvén felül a bizalmatlanságon és elidegenedésen. A maga nemében ez egy nagyon fontos lépés volt ahhoz, hogy hozzásegítse az embereket egy kicsivel jelentéssel telibb élethez.

 

Meghalni méltósággal…az összeomlás

 

Dr. Juraj Mesik jóvoltából egy kijózanító előadást hallottunk a klímaváltozás következtében fellépő “összeomlásról”.  Biztosan sokan láttunk már ábrákat a szén-dioxid kibocsátás és a globális hőmérséklet ugrásszerű emelkedéséről, de Dr. Mesik tovább ment, és a következő provokatív kérdést tette föl: ha a katasztrofális következményekkel járó klímaváltozás már itt van a küszöbön, és a káosz, amit az emberi fajok számára okoz biztosra vehető (és már történik is a szemünk láttára sok helyen a világon), akkor nem a kellene-e beérnünk azzal a céllal, hogy méltósággal halhassunk meg?

“…ez a kérdések hatalma (vagy ahogy népszerű oktatás gyakorlói mondják: probléma-felállító pedagógia). A tény, hogy már feltesszük a kérdést, azt jelzi, hogy a probléma a részét képezi a kérdést feltevő emberek hétköznapi tapasztalatának. És amint megneveztünk valamit, már képesek lehetünk megtenni a szüksége s lépéseket.”

20160705_100913

Dr. Mesik kifejtette, hogy gyakorló orvosként megtanulta, hogyan diagnosztizálja a betegségeket, és hogy a megfigyelt tények alapján döntsön a kezelés módjáról. Ennek megfelelően, ha egy gyógyíthatatlan beteggel találkozik, nem az-e a kötelessége, hogy felírja azt a gyógymódot, ami a tényeknek leginkább megfelel?  Nem kellene a “méltósággal teli halál” –lal elfogadnunk, hogy a klímaváltozás az emberi kontrollon kívül esik, és építenünk a közösségeket, amelyek képesek szembenézni a káosszal? Nem az lenne-e a dolgunk, hogy támogatjuk egymást a szolidaritás jegyében, ahelyett, hogy abban a téves illúzióban ringatnánk egymást, hogy az általunk birtokolt javak felhalmozásával mi túlélhetjük a krízist, és annak csak másokra nézve van végzetes következménye? Másképp szólva: nem kellene-e most már végre szembenéznünk a jövővel, bármennyire is kegyetlennek tűnhet az, és tenni mindezt az emberiesség jegyében?

 

Másfelől, Goran Buldioskitól megtudtuk, a közösségszervezésnek romboló, széthúzó hatása is lehet. Goran rámutatott, hogy a mai Magyarországon a leghatékonyabb civil társadalmi mozgalom szélsőjobboldali és nacionalista. Az ő romboló “képességük” fontos tanítással szolgálhat számunkra. Míg mi azon dolgoztunk az elmúlt években, hogy növeljük az állampolgári részvételt, amikor a hatalom birtokosaihoz közelebb kerülünk, rendre megtorpantunk. Azaz, elkövetjük azt a hibát, hogy a részvételt összemossuk a hatalommal.  Ha az előttünk tornyosuló kihívásokra tekintünk, akkor be kell látnunk, hogy ilyen hibákat nem engedhetünk meg magunknak a jövőben.

20160707_100502

Regeneráció

 

A CPU témája a regeneráció volt. Ez a fogalom Naomi Klein Ez mindent megváltoztat c. könyvének utolsó fejezetéből származik. Itt a szerző egymás mellé helyezi két személyes tapasztalatát: az egyik a saját gyermekének a fogantatásával, a másik a klímaváltozás hatásairól szóló kutatásával kapcsolatos. Felidéz egy látogatást, melyet egy víz alá került területen tett, és ahol az őt kalauzoló kutatótól megtudta, hogy a honos mikroorgazmusok nem képesek többé a reprodukcióra.  Ez a kihalásukhoz és a teljes ökoszisztéma összeomlásához vezetett.

Az élmény hatására Naomiba beléhasított, hogy így fogunk mi is kihalni. Nemcsak meghalunk egyik napról a másikra, hanem egyszercsak nem fogjuk teljesíteni alapvető biológiai kiváltságunkat, a reprodukciót. Megmérgezzük a környezetünket, túl meleggé, túl kíméletlenné tesszük ahhoz, hogy megadhatná számunkra a biztonságot, amely elengedhetetlen lenne a fajok regenerációjához.

Regeneráció.

Ez a szó a reményt is magában hordozza. Ugyanakkor, a CPU idei résztvevői a közösségfejlesztő munkájuk jövőjével kapcsolatban nyugtalanító történeteket meséltek. Hálózatunk sok régóta fennálló szervezete és mozgalomépítője olyan kihívásokkal néz szembe, amilyenekkel eddig még nem.  A történetek arra indítottak, hogy feltegyük a kérdést, hogyan tegyük jobbá a világot, ha az is kérdés, hogyan fizetjük ki a munkatársainkat és miből tartjuk el a családjainkat?

 

Hol keressük hát a reményt a regenerációhoz? És ahhoz, hogy új élettel töltsük meg a munkánkat és a személyes motivációinkat? Ezekkel a kérdésekkel küzdöttünk öt napon át a magyar vidéken és azon a helyen, ahol Ilona és a férje olyan sok erőfeszítést tettek, hogy közösséget építsenek és hogy jelentéssel telibbé tegyék az ottani életeket.

Természetesen nem adtunk választ minden kérdésre, de épp erről szól a „kérdések hatalma”, az a probléma-felállító pedagógia, amiről már szó volt. Azzal, hogy már egyáltalán feltesszük ezeket a kérdéseket, megnevezünk valamit az átélt tapasztalatainkból. És amint megneveztünk valamit, kezdhetünk cselekedni is.  Így indul minden közösségi projekt és szervező kampány. Így veszik kezdetüket a mozgalmak. És végsősoron, a kemény és félelmetes kérdések és a megválaszolásuk hatására született cselekvés azok, amik elvezetnek oda, hogy értelmet találjunk az életünkben és a közösségeinkben.

 

Néhány információ a programról: a 2016-os CPU a LADDER projekttel együttműködésben valósult meg. A projektet az Európai Unió támogatja az ALDA (Helyi Demokrácia Ügynökségeinek Szövetsége) Development Education and Awareness Raising (DEAR) programján belül. A CPU alatt az innovatív polgári neveléssel és figyelemfelkeltéssel kapcsolatos kihívásokat az állampolgári részvétel fontossága felől közelítettük meg.  Arra törekedtünk, hogy elindítsuk azokat a változásokat, melyek az ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok implementációját segítik a bolygónkat, a gazdasági modelljeinket és a demokráciáinkat illetően. A helyi közösségekben, a helyi gazdaságokban és azok kormányzása során a regenerációval nem várhatunk tovább.

 

Eredeti szöveg: https://regi.cka.hu/cpu/2016-cpu/

Steve Hughes

20160705_095512

 

A Reflection on the 2016 CPU

In the field of popular education practitioners often talk about the idea of “generative themes,” or themes that emerge from a group of learners that give some insight into and/or help in defining the deeper, lived-experience of the students. This year’s Citizen Participation University brought together almost 60 people from 16 different countries to the Civil College in Kunbabony, Hungary for a week of intensive trainings, discussions, and networking. With the help of over twenty workshop leaders, panel presenters, and discussions facilitators, we took on a big and scary subject: the climate crisis. Along the way we surfaced many themes and resonant ideas, but here are a few that stood out.

A meaningful life

Our week-long gathering opened with welcoming words from Ilona Vercseg, in which she discussed the early history of her community development work in Hungary in the 1980’s, the work which eventually led her and her husband, Tamas A. Varga, to the rural community of Kunbabony to found the Civil College. Before all that, however, when they were just beginning, she and her colleagues asked themselves “what can we do to help people live meaningful lives?”

CPU Class of 2016.

It is a deceptively simple question. But a meaningful life in Hungary—or many countries of Central or Eastern Europe at that time—was not as simple as it sounded. When Ilona and her colleagues set about their work with this goal in mind, none of them could have known the full extent of the stirrings for self-determination that would dramatically alter the continent at the end of the decade. They simply saw a need, and were doing their best to help people exist with dignity, and in community.

Ilona’s early response to the need she saw was also deceptively simple: create a yearbook in which members of the community could share skills they have. Then place those “teachers” next to “students” by listing people who have a skill they want to learn. In our age of internet-fueled instant connections, the powerful—and gently subversive—nature of this action could almost be missed. Forging connections between neighbors that can overcome distrust and alienation using the technology of the day was real, and in its way it took a step to help people live a life a little bit more meaningfully.

Death with dignity…disruption

We heard a sobering presentation by Dr. Juraj Mesik about the extreme disruption that will be the result of the climate crisis. Many of us had likely seen versions of the graphs showing spikes in CO2 emissions and global temperatures, but Dr. Mesik went further by posing a provocative question: if catastrophic climate change is already “locked in” and the chaos it will cause for the human species already a sure thing (and indeed, already happening in many places) shouldn’t our goal really be to simply “die with dignity?”

“…that is the power of questions (or problem-posing pedagogy as a practitioner of popular education might call it). The fact that we are asking them is already naming something that is real in the lived experience of the people who are doing the asking. And once named, we are able to begin taking action.”

Dr. Mesik elaborated, that as a medical doctor, he is trained to diagnose the disease that is there, and to make a treatment decision based on the facts as he observes them. So, if he finds a terminally ill patient, isn’t his duty to prescribe a course of action that is based in reality? Shouldn’t our “death with dignity” be to accept that the climate crisis is beyond our human powers of control, and therefore to take action to build community in the face of potential chaos? Shouldn’t we support one another in a spirit of solidarity, rather than to tear one another down in the hopes that by hording what we have, we may survive the crisis, even if others do not? In short, shouldn’t we face our future—however grim—with a sense of humanity?

 On the other hand, we heard from Goran Buldioski who talked of disruption—specifically the disruptive power of community organizing. He began by pointing out that the most effective civil society movement in Hungary today is being led by a right-wing, nationalist movement. Their ability to disrupt should teach us something. While in our work we have done things to increase civic participation over the years, when we get closer to challenging the seats of power our forward progress is stopped. In short, we are conflating participation with power. Given the scale of the challenges at hand, it is a mistake we can no longer afford to make.

Regeneration

Of course, the stated theme of the 2016 CPU was that of “regeneration.” It is a concept derived from the final chapter of Naomi Klein’s book This Changes Everything, in which she juxtaposes her very personal experience of struggling to conceive a child with her research on the impacts of climate change. She recounted a tour of a wetland where the scientist serving as her tour guide pointed out that the micro-organisms native to that environment were failing to reproduce. This was leading to their extinction, and eventually to the collapse of the entire ecosystem.

In that moment it hit her: this is how we go extinct. We will not just drop dead one day, we will simply begin to fail at our basic biological prerogative—reproducing. We will have made our environment too toxic, too hot, too harsh, to provide the security we need to regenerate our species.

Regeneration.

It is also a word that carries in it some sense of hope. However, at this year’s CPU people told stories inflected with anxiety about the future of their community-building work as many long-standing organizations and movement builders in our network are facing funding challenges like never before. It begged us to ask, how do we make the world better if we can’t make our payrolls, and can’t ourselves provide for our families?

Working in small groups to bring out new ideas and themes.

So where do we find that hope to regenerate? To regenerate our work and our personal passions? To regenerate our organizations and our movements? Over five days in rural Hungary—in the place where Ilona and her late husband once invested so much of their effort to build community and to continue the work of making life a little bit more meaningful, we wrestled with these questions.

We certainly did not answer them all, but that is the power of questions (or problem-posing pedagogy as a practitioner of popular education might call it). The fact that we are asking them is already naming something that is real in the lived experience of the people who are doing the asking. And once named, we are able to begin taking action. This is how community projects and organizing campaigns start. This is how movements begin. And, in the end, it is only by asking the tough and scary questions—and then taking action to find the answers—that we will find meaning in our lives and our communities. |||

A note about the program: the 2016 CPU was held in conjunction with the LADDER project which is an EU funded effort under the Development Education and Awareness Raising (DEAR) program lead by the Association of Local Development Agencies (ALDA). At the CPU we considered the critical importance of citizen participation as we take on the challenges of innovative civic education and awareness raising. Our goal was to make the changes we want to see in our future which will allow us to implement the United Nations Sustainable Development Goals in relation to our planet, our economic models and our democracy. It is a time for regeneration for our local communities, our local economies and the ways we govern.

All CPU logos - verticle format (CROPPED)
Tags:
0 Comments

Leave a reply

or

Log in with your credentials

or    

Bejelentkezés Facebook nélkül:

Forgot your details?